Az alábbi összefoglalóban, ahogy az a táblázatban is látható, főként az androidos készülékek dominálnak, nem is véletlenül. A Google operációs rendszerével felszerelt okostelefonok szinte számolatlanul érkeznek az országba, és a mobilszolgáltatóktól a telefonos kereskedőktől a számítástechnikai boltokig ezek a készülékek "lógnak ki" a kirakatokból.

A windowsos készülékekre jóval csendesebb marketing aktivitás jellemző, innen az egyik exkluzívnak beharangozott típus, a Dell Venue Pro járt nálunk. A Nokia egyelőre még csak ígérgeti első Windows Phone 7 alapú telefonjait, de még a MeeGo-ra épülő N9 sem érkezett be az országba, ezért tőlük a Symbian^3-at futtató E7-et vettük be a listába.

Mielőtt bárki hasztalan keresésbe kezdene: iPhone 4 nincs a mostani körben, hiszen ez a készülék már egy évnél is régebb óta a piacon van, az ötödik generáció érkezésére még mindig csak tippek formájában emlegetik a szeptembert vagy épp az októbert.

Zsebben hordott óriási ablakok ■ Az ábécé sorrendjében a Dell windowsos készüléke az első áldozatunk, amely külső megjelenését tekintve egy kifejezetten exkluzív, "vezetői életérzést" sugárzó telefon. A Venue Pro használatakor viszont máris némi kényelmetlenséget okoz a kissé túlméretezett és nehézkes kivitelezés, a majdnem húsz dekás eszközzel hosszú távon eléggé fárasztó a zsonglőrködés.

A QWERTY-billentyűzetet pedig még mindig többen ellenjavallják, mint ahányan szeretik: a speciális karakterek előhívásától a telefon vastagításáig több hátrányt is felsorolhatunk, ez esetben joggal. Ráadásul, ami elsőre elegáns húzásnak tűnik, a használat közben idegesítőnek bizonyul: a Dell ugyanis a telefon alsó, vékonyabb átmérőjű irányából tette kihúzhatóvá a billentyűzetet, amitől maguk a gombok kezelhetetlenül zsúfolttá és apróvá váltak.


A Windows Phone 7 itt még Mango nélkül, első változatban fut a maga előnyeivel (letisztult felület, újszerű elrendezés, üzleti felhasználáshoz optimalizált szolgáltatások) és hátrányaival (alapfunkciók hiánya, nem megoldható külső telepítés, bővíthetetlenség). Mivel a Microsoft gyakorlatilag semmi teret nem ad a rendszer módosítására, szoftveresen igaz az a tézis, hogy aki látott már egyetlen WP7-es telefont, mindegyiket látta.

Öregecske zászlóvivő ■ A Google első Nexus telefonja maga volt A Szabvány: ezen a készüléken demonstrálta a rendszer fejlesztője, mit is tud az Android egy igazi csúcskészüléken. Ehhez képest a Nexus S, melyet már a Samsung gyártott a Google számára, kevesebb bombasztikus újdonságot tartogatott megjelenésekor.


A készülék tulajdonképpen a Samsung első generációs (és óriási sikerrel forgalmazott) Galaxy S készülékének kissé átszabott változata, amelyből viszont kimaradt például a megjelenéskor már elérhető kétmagos processzor. Az egymagos mezőnyben persze erősnek számít az 1GHz-es lapka, de hardveresen semmiképpen sem a mezőny legelejét jelenti a készülék. Furcsa az is, hogy teljesen kimaradt a microSD kártyás bővítés lehetősége, amely szinte minden egyéb androidos mobil alapvető ismérve: a Nexus S-ben meg kell elégednünk a 13 gigabájtnyi belső tárhellyel. Mindezekkel együtt a készülék mára a szolgáltatóknál is jóárasítva lett, dealereknél pedig már hazai garanciával is elcsíphető a 80 ezres álomhatár alatt.

A Vágy és a Lehetetlen ■ A HTC két S jelű készüléke, az itthon is sikeres Desire és a csak Európán kívül forgalmazott Incredible felturbózott változata minden tesztben előnyös helyen végzett. A processzorok még ezekben is egymagosak, a kialakítás és a szoftveres környezet azonban csúcsközeli élményt nyújt a hozztáértőknek. A legtöbb hardveres jellemzőjük megegyezik, csupán pár alapvető különbséget kell szem előtt tartanunk vásárláskor.


A Desire 3,7 hüvelykes kijelzővel a kézbe simulósabb fajta, ezért cserébe itt csak 5 megapixeles a hátsó kamera. Az Incredible 4 hüvelykes kijelzőjéhez viszont egy kissé tepsibb (bár ötletesen stílusos) készülékház tartozik, amibe már elfért egy 8 megapixeles, dupla LED-vakus fényképező is. Furcsa módon a Desire már alapból megkapta a 2.3.3 Android verziót, míg az Incredible alapból a 2.2-est futtatja, amelyhez a HTC hamarosan ígéri a frissítést.

A HTC telefonok egyik legnagyobb mézesmadzagja a Sense felhasználói felület, amelynek legfrissebb változata fut a két S jelű készüléken: a felturbózott, vizuálisan is megkapó interfész tucatnyi extra funkciót ad az eredeti Androidhoz.

A káprázatos Z koordináta ■ Az LG Optimus 3D már nevében hordozza, hogy a megjelenítés terén villant a legnagyobbat a telefon. Persze a háromdimenziós grafikához jelentős izomerő szükségeltetik, ezért a kissé tömzsinek tűnö gépházban már a Texas Instruments kétmagos chipje dolgozik. A 4,3 hüvelyk képátlójú LCD kijelző hagyományos, 2D módban az átlagosan jó kategóriát képviseli (a Super-AMOLED kijelzők mellett erős napfényben bizony gyorsan elvérzik az LCD tudása), ám a szemüveg nélkül nézhető 3D üzemmód valóban újszerű és "fancy".


Sajnos még nem mindent lehet 3D-ben kezelni, az így elérhető alkalmazásoknak és funkcióknak különálló (szintén háromdimenziós) menüt szenteltek. Ebben a módban viszont tényleg mutatós a kínálat: kifejezetten 3D-felhasználásra optimalizált játékoktól a két lencsés fényképezőgépet kihasználó fotó- és videómódon át a webes 3D-tartalmak lejátszásáig több módon is elkényeztethetjük a szemeinket.

Mindemellett persze "hagyományos" okostelefonként is erős az Optimus 3D, hiszen az LG is hozzányúlt az alap Androidhoz, és kifejezetten ötletes, logikus javításokkal rakta tele az alkalmazások elrendezésétől kezdve a jól használható widgetekig.


Táguló galaxisok ■ A Samsung Galaxy S az egyik legnépszerűbb és legjobb forgalmat produkáló készülék volt a 2010-es androidos kínálatban. A Galaxy S II kicsit sem adja alább a szintet: a kétmagos processzorra épülő, belül izmos, de kívülről kifejezetten karcsú készüléken már a kijelző is meggyőző. A 4,3 hüvelykes Super-AMOLED szinte bármilyen szögből kontrasztos, színtelített képet ad és még erős napfényben is olvasható marad a rajta látható szöveg.


A 8 megapixeles hátoldali kamera mellé az előlapi, videós csevegést segítő társa is erősnek számít a maga 2 megapixelével, de szoftveresen szintén nagyot gurított a koreai gyártó. A TouchWiz felület egyszerre szép és hasznos, a csoportokba (pontosabban hubokba) szervezett alkalmazásokkal és az Android alapfunkcióinak kiteljesítésével. Nem is csoda, hogy a telefon bankot robbantott idén, és 85 nap alatt ugrotta át a hárommilliós eladott darabszámot.

Stílusos visszatérés ■ Az Xperia X10 Mini Pro annak idején egy érdekes próbálkozás volt a Sony Ericsson háza táján, ám sokan azzal hajtották el az apró készüléket, hogy ez a méret már kevés az Android igazán okos funkcióinak és az érintőképernyő lehetőségeinek kihasználására. Igaz, az sem segített, hogy kissé túl sokáig húzta az öreg Android verziók kurrensre frissítését a gyártó. Ezt azonban feledtetheti két új modell, a hajlított, elegánsan karcsú arc és a kisebb, de kézreállóbb neo.


A hardveres "belsőségek" terén ugyanúgy egymagos, 1 gigahertzes processzorra épülő készülékek közül az arc 4,2 hüvelykes, a neo pedig 3,7 inches kijelzőt kapott. Ezek ugyan az AMOLED helyett hagyományos LCD típusok, ám a hátsó ledes megvilágítású paneleket a gyártó saját Mobile BRAVIA technológiájával turbózta fel. A tapasztalat szerint a hagyományos LCD kijelzőknél valóban kontrasztosabb és jobban látható a kép, ám a legújabb Super-AMOLED típusok teljesítményétől még némelyest elmarad az élmény.

A 2.3.3-as Androidot nem a Sense vagy a TouchWiz látványosságával vetekedve, de azért szintén ráncfelvarrta a Sony Ericsson, amely egy jól használható és stílusos kezelőfelületet eredményezett. Furcsa volt viszont, hogy az elviekben azonos hardveres kiépítésű modellek közül az arc látványosan gyorsabbnak tűnt működés közben, mint a neo - erre viszont jól reflektál a két telefon ára, amely a neo tekintetében az egyik legkedvezőbb a mezőnyben.

Az utolsó mohikán ■ A Nokia bukdácsolásairól már sokszor, sok szemszögből hírt adtunk, ám a menekülést jelentő Microsoft szövetségből készülék formájában még semmi sem vált kézzel foghatóvá. Addig tehát azok, akik körömszakadtáig ragaszkodnak a finn márkanévhez, a Communicator termékvonalat továbbvivő E7-tel próbálkozhatnak.

Sajnos ezen a telefonon továbbra is (sőt, még jobban) látható, mennyire lecsúszott az okostelefonos trendekről a Nokia. A hardverrel kapcsolatban is van miről panaszkodni, de az igazi feketeleves a Symbian^3, amelyből hiába adták ki a legújabb, Anna nevű változatot, csupán a kerekítettebb ikonokból látható igazán, hogy valami változott.


A bumfordi, súlyos készülék méreteiért a Communicatorokban is megszokott kicsúsztatható billentyűzet felel, amely megpróbálja ellensúlyozni a Symbian szinte használhatatlanul félregépelés-gyűjtő virtuális billentyűit. A készülékházban egy, a mai mezőnynél jóval gyengébb processzor kapott helyet, bár tény, hogy a jóval hardverbarátabb Symbian számára elvben elég a 680 megahertzes lapka.

Sajnos egyes alkalmazások viszont már megizzasztják az öregecske hardvert, és a Symbian egyes kiforratlan funkciói (például a kaotikus WiFi- és 3G-kezelés, vagy a korlátozottan kihasználható képernyők) után még egy középkategóriás androidos telefon is felüdülésnek hathat.


Ízlések és pofonok ■ Természetesen az itt leírtak, valamint a táblázatban foglalt előnyök és hátrányok minden esetben szubjektívek, ezért azt javasoljuk, ha valaki mostanában tervezi új okostelefon megvásárlását, mindenképpen saját maga próbálgassa, tesztelgesse a szóba jöhető készülékeket. Végső soron nem feltétlenül a hardver, hanem a belső, külső tulajdonságokból, szoftveres környezetből és felhasználói interfészből összegyúrt, személyes "élményindex" mutatja meg azt, kinek melyik mobil áll igazán a kezére.

A táblázatban szereplő árak kizárólag tájékoztató jellegűek, ezeket a szolgáltatófüggetlen, dealereknél megjelenő, hazai garanciás termékek alapján válogattuk össze. Vásárláskor azonban érdemes megnézni, hogy saját szolgáltatónknál kapható-e az adott készülék valamilyen kedvezőbb konstrukcióban, és a hagyományos viszonteladók is gyakran akciózzák egyiket-másikat.